I. fejezet - Kinn laktunk a tanyán

Azért mondtam, hogy Farkas nagyapa, mert esküvő után már az is nagyapó lett, csak mi úgy hívtuk, hogy öregapó. Én nagyon szerettem, mert élveztem, hogy ő is szeret. Én voltam a szeme-fénye. Velem töltette meg a pipáját, énvelem gyújtatta meg, azért én is rászoktam a dohányzásra. Énvelem szívatott bort a hordóból, mikor inni akart. Mindig az volt a szavajárása, hogy pirinkóm. Mikor megesküdtek az anyámék, először is arra akartak rászoktatni, hogy most már nem Jani bácsinak kell szólítani, hanem édesapámnak. Hát, ez nem ment. Mindenféleképpen próbálták, csak úgy tituláltuk, hogy fater. Na jó, azt mondja reggel az anyám, hogy Ferenc, eredj ki, hívd be édesapádat enni, én kimegyek, odaállok elébe, és annyit mondok neki, jöjjön be. Rá se hallgat. Bemegyek. Azt kérdi az anyám, hogy jön-e. Mondom, nem. Akkor eredj vissza. Ez háromszor megismétlődött, eredmény nélkül. Negyedszerre is kiküldött. Odaállok elébe és mondom, a teremtésit, hát gyüjjön be! Akkor bejött, mert már 11 óra volt, és ő is éhes volt. Adtunk enni, de senki nem beszélt egész idő alatt. Körülbelül egy év telt el, mire rászoktam, és úgy mondtam, hogy édesapám, pedig tudtam, hogy nem az, mert már azelőtt az anyám elmesélte, hogy árvák vagyunk, édesapám meghalt a hazáért, ott van a neve a hősök szobrán. A bátyám egyszer se mondta neki, hogy édesapám, sehogy nem szólította, csak úgy, hogy maga. Mikor már rendben volt minden, teljesen kiköltöztünk Dorozsmáról. Itt már kezdődött az élet. Nyáron pásztorkodtunk, aztán ősszel az iskola. Ez a Farkas szülém ez sánta volt, két bottal járt. Nagyon vallásos volt, minket is tanított imádkozni, a rózsafüzért is. Mentek a városra, a piacra, mindig hozták a rózsafüzért, mert az utcán árulták az apácák sátrakban, a templom előtt tíz fillér volt darabja. De mindjárt elszakadt, mert azt hittük, ha nem lesz, akkor nem kell imádkozni. Kérdezte a szülém, már megint mit csináltatok a rózsafüzérrel. Azt mondta öregapó, mondjad fiam, hogy elette az imádság! Nyáron már négy órakor felkeltett a szülém, és mondtuk fennhangon. Ha elszunnyadtunk, bottal a fejünkre vágott. Meg is tanított úgy, hogy utóbb azért kaptam ki, mert többet mondtam az iskolában, mint ahogy volt. Ugyanis a szüleimnek volt sok szentképe a falon, és azt mondták nekünk, az mind Isten. Hát mikor már jártam az iskolába és hittan volt, azt meg a tanító tanította, engem is feleltetett hittanból, s azt kérdezte a tanító, hogy na, Gallai, hány isten van? Én meg felálltam, és mint jól kiképzett katolikus azt feleltem, hogy sok isten. Erre a tanító kihívott, és elővette a nádpálcát. Lovaglónadrágban volt, kemény szárú csizmában, szétvetette a lábát. Be kellett dugni a fejem, ő összeszorította, a fenekemen meghúzta a nadrágot, hogy feszes legyen, és úgy húzott rá kettőt. De annyira fájt. Utána megmondta, hány isten van. Aztán visszakérdezte, akkor már tudtam, hogy egy isten van, és egy istenben három személy: atya, fiú, szentlélek.