|
3. oldal / 3
Tavasszal volt általában a herülés ideje, húsvét táján, mert akkor még nem volt ennyi disznó. Jobban csak mangalicafajta volt, az meg csak kettő-hármat fialt egyszerre, abból nemigen lett eladó. Nagyon emlékszem, olyan 5-6 éves lehettem, nálunk is herülés volt nagypénteken. Jött reggel a szomszéd, úgy hívták, Komáromi Sándor. Ez egy kis apró ember volt. Mihozzánk egy kilométerre laktak. Csülkön volt az egész ház apraja-nagyja, még a szomszédok is meg lettek hívva segíteni, mert volt kettő bika, egy csődör, meg hat-hét darab kanmalac. Ehhez erő kellett, hogy megfogják, úgy hogy ne mozogjon. Mi gyerekek meg néztük. Ami ki lett herülve, azt utána nekünk őrizni kellett, hogy le ne feküdjenek, mert azt mondták, hogyha lefekszik, megalszik benne a vér és megdöglik. Tehát, amíg herülték, addig én is ott néztem, hogyan csinálják. Amikor elfogyott a herülni való, azt mondja a mester: na rossz ez a gyerek, azt mondják, hogy igen rossz. Akkor, mondja a mester, fogjátok meg, majd kiherülöm ezt is, meglátjátok utána, milyen jó gyerek lesz. Ezzel elkaptak, már vették is ki a zacskót, hogy majd vágják ki. De ez csak játék volt, én meg azt hittem, komoly. Elkezdtem ordítani. Egyszer csak jött a nagyapám, mondja, hogy nem eresztitek el azt a gyereket! Hát nem szabad azt kivágni, hisz akkor elvesz a magja. Sutty nektek! Ez volt a szavajárása, és elengedtek. De én erre a herülő emberre úgy megharagudtam, hogy meg is fogadtam, egyszer még bosszút állok rajta. Jött a nyár, én meg a malom körül legeltettem a libákat. Egyszer csak látom ám, ez az öreg herülőmester vezeti a szamarát. A szamár hátán egy zsák búza felkötve, a malom állt, mikor odaért az öreg, s azt mondta, adjon isten, fiam! Hát nagyapádék itthon vannak, he? Én mondom, hogy bent vannak. Ekkor a szamarat odakötötte egy meggyfához, és bement a házhoz. Nagyapám az ácsműhelyében dolgozott, én meg addig a szamarat feloldoztam és odavezettem az alsó vitorlához. Jól megkötöttem, a malmot szépen elindítottam. A szél csak picit fújt, és szép lassan vitte a szamarat fel. Egyszer csak a zsák leesett róla, már jó magasan volt, egyszer leesett a szamár is. Elszakadt a kötőfék szára, de a szamár homokra esett, nem lett semmi baja. Hanem észrevették odabent, hogy a malom meg megy. Szaladtak ki, megállították a malmot, én meg vesd el magad, elszaladtam, elbújtam a kukoricába. Kerestek, de nem találtak sehol, pedig sokszor ott mentek el mellettem, majd rám léptek. Én meg a töklevél alatt lapultam. Akkor mondta a nagyapa, hogy na Sándor, az onoka megfizetett a játékért. Azután ment az élet tovább, jött az ősz, szedték a szőlőt, vitték a piacra. Szépen becsomagolták, a zöld, savanya és rohadt szemeket kiszedték, s nekünk gyerekeknek azt adták enni. Nagyanyám azt mondta, úgy együk, hogy egy szem szőlő, egy falat kenyér. Persze amikor nem látták, én odaöntöttem a tyúkoknak, aztán meg ki a szőlőbe, a legszebb szemeket eszegettem. A nagyapám ezért sose haragudott. Egyszer megpakoltak, hogy mennek Szegedre, a piacra. Én is könyörögtem, vigyenek el engem is. Meg is ígérték, de úgy felpakoltak, hogy nem jutott hely. Azt mondta a Ferenc bátyám, ne búsuljak, majd ő egy nagy kosarat a kocsi hátulja alá köt, tesz bele szalmát, és ott jó helyem lesz. Meg is csinálta, teletette jó puha szénával, szalmakötéllel odakötte, és én abba ültem. Nagyon jó helyem is volt, csak amikor a lovak megrántották a kocsit, a kötél elszakadt, én meg ottmaradtam és sírtam. Ők meg elhajtottak. Ezután aztán sokáig haragudtam a nagyanyámra és a Ferenc bácsira, de megbékéltem hamar, mert felültetett a lóhátra, és ez nekem tetszett. Meg engedett szántani is.{nice1}
|
Család 
