Home 
Család Túlélni a XX-századot III. fejezet - Újabb csínyek
Család Túlélni a XX-századot III. fejezet - Újabb csínyek
III. fejezet - Újabb csínyek |
 |
 |
 |
3. oldal / 3
Az idő telt-múlt. Csináltuk a dolgot, amit parancsoltak. Egyszer azt mondják az anyámék, gyerekek, szombaton elmegyünk farsangolni Sándorfalvára. Mert ott volt valami jó barátjuk vagy ismerősük, s azt mondta az anyám, hogy ti lesztek a tanyások. Jó, mondok én, mert a bátyám olyan szótlan volt és csendes, s nem bírta a fatert. Így aztán én intézkedtem. Meghívtam a haverokat szombat estére. Meg is ígérték, el is jöttek. Szombat este az anyámék már akkorra elmentek, mi meg elkezdtünk játszani. Egyszer azt mondja a bátyám, kellene valamit enni. Én akkor hozzáfogtam készíteni, mert főzni nagyon szerettem, és még most is szeretek. Hoztam le kalbászt a padlásról, eldaraboltam, tojással megsüttem, és még egy 10 literes fazék palacsintatésztát is bekavartam. Hozzáfogtam sütni, a többi meg ette. Amikor már jóllaktak, egyik erre feküdt, a másik amarra. Mind elaludt, én meg sütöm a palacsintát. Utóbb én is jóllaktam és elaludtam. Az ajtó ablak meg becsukva, a palacsinta a sütőben égett a sparhelton. Nagy füst lett, mindenki köhögött, fuldoklott, mire egyiknek eszébe jutott, hogy az ajtót ki kell nyitni. Akkor lélegzett fel mind, hogy majdnem megfulladtunk. Az öcsém meg még kicsi volt, 4-5 éves, és az ágyon aludt. Amikor észhez jöttünk és megtaláltuk, azt hittük, megfulladt. Kivittük a levegőre. Egyszer csak hozzáfogott sírni. Megörültünk, hogy nincs semmi baj. Él mindenki. A vendégek elmentek, föltakarítottam, elmosogattam, adtunk a jószágoknak, és vártuk az anyámékat haza, mint aki jól végezte dolgát. De még akkor csak vasárnap reggel volt, és az anyámékat csak délutánra vártuk. Hát, hogy ne unatkozzunk, a bátyám eltalálta, hogy durrantsunk. Az meg úgy ment, hogy egy tuskóra egy jó rakást odaköpködtünk, és a sparheltból vettünk ki parazsat, rádobtuk, a másik meg hirtelen egy fejszével nagyot rácsapott. Akkorát durrant, mint egy puska. Ezt ismételgettük. Egyszer csak füstszagot éreztünk. Hát láttuk ám, hogy az ágyon az ingünk füstöl, meg a pokróc, mert ahogy a parázsra rácsaptunk, az szétszállt, és volt, amelyik még égő parázs volt, s belekapott a ruhába. Hát az inget el kellett gyugni az anyám elől, nehogy meglássa, merthogy akkor kegyetlenül elver bennünket, ha megtalálja. De nem találta meg, csak a nyáron, meszelkedéskor, mikor a hamuból pakoltuk ki. Ott volt a zsákok háta megett, de akkor már nem volt semmi baj, csak annyit mondott, hogy ehol van az az ing, amit én kerestem. Már amikor ötödik, hatodik osztályba jártunk, nem nagyon volt merszünk ilyen bitangságra. Mindig fáradtak voltunk, mert sok volt a dolog, és mire jöttek a napszámosok, akkorra nekünk kész kellett lennünk, s menni kellett a faiskolába dolgozni.Mikor iskolába jártunk, akkor meg iskola után menni a többi után. Volt, mikor már a hatodik osztályt jártam, az anyám felkeltett négykor, és dagasztani kellett a kenyértésztát. Sámlira álltam, és öt darab nagy, rozskenyérnek való tésztát le kellett dagasztanom. Azt mondta, tanuld meg, hátha még szükséged lesz rá. Nagyon szigorú asszony volt az én anyám. Ha felmérgesedett, ölni tudott volna. Amikor láttuk, hogy haragszik, akkor már menekültünk, ki mőre látott, mert ha megfogott, az ütött avval, ami éppen a kezibe volt: nyújtófa, nagykés, seprű, balta, amit éppen felkapott. Mikor aztán kijártuk az iskolát, a hatodik osztályt, akkor már rendesen befogtak dogozni. Szemeztük a fákat, oltottuk a szőlőt. Akkor már szabad volt cigizni, és kaptunk egy pengőt minden vasárnap. Ez volt az egész heti dohánypénz, úgyhogy nagyon be kellett osztani, hogy elég legyen. Azon a nyáron, amikor kimaradtunk az iskolából, elszegődtettek bennünket marokszedőnek. Két mázsa tiszta búza és egy pár szandál volt a bérünk. Derekegyházára mentünk valami urasághoz aratni. Százhúsz kaszás ment. Öt kaszás volt egy bandában. Minden nap egy hektárt le kellett vágni egy kaszásnak, a marokszedővel együtt ezt fel is kellett kötni és keresztbe rakni. Négy hétig tartott az aratás. Én nagyon elfáradtam, éjfél után két órakor menni kellett kifelé, és este 11 óráig. Akkor már nem esett jól a vacsora se, csak dőltünk el, és már aludtunk is. A bátyám két hétre megbetegedett, vakbélgyulladása lett. Elvitte a mentő Szentesre, megműtötték, de helyette nem fogadtak másik marokszedőt, hanem mi szedtük őhelyette is. Azt mondták, az egy mázsa búzát majd ránk osztják, de bizony abból nem lett semmi, elosztották a kaszások. Így aztán hiába iparkodtunk, a keresetet meg itthon vették el azzal az ürüggyel, hogy majd a búcsúra vesznek ruhát, de hát az se lett, mert kell az adósságba, mondta az anyám. Búcsúkor kaptunk egy-egy pengőt, és a Farkas nagyapámtól ötven-ötven fillért. Ekkor már nagyon mérges voltam én is, és többet nem mentem le aratni. Itthon dolgoztam a kertészetben, a bátyám meg elment cipészinasnak, de a fater tavaszra hazahozta. Azt mondta: Én fogadom a drága napszámosokat, te meg elmégy máshová dolgozni, és nem engedte tovább. Akkor elszökött a szegedi földre egy nagygazdához, ott dolgozott. Kapta a rendes bért, szépen felruházkodott, én meg itthon kuliztam.{nice1} |
