|
3. oldal / 3
Június elsején kaptuk a parancsot, hogy megyünk az orosz frontra. Este titkos sorakozó és irány a vasútállomás. Ott bevagoníroztunk, és 9 órakor Kőrösmezőre lettünk irányítva, de Rahón megállt a vonat, és onnan kerékpárral mentünk másnap Kőrösmezőre. Ott hat hétre elszállásoltak bennünket. Közben a sokcsaládosokat leszerelték, csak a nőtlenek és az egycsaládosok maradtak. Még a zsidókat is leszerelték közülünk. Mi meg, akik ottmaradtunk, vártuk a parancsot, mikor lesz az indulás az orosz frontra. Ez idő alatt, míg Kőrösmezőn voltunk, rengeteg zsidót elhordtak a németek, vitték át az orosz oldalra, ahol aztán kivégezték őket. Mi, akik ottmaradtunk, új beosztást kaptunk. Engem akkor a szakácsokhoz tettek, és nemsokára kineveztek főszakácsnak. Elég jó helyem volt. Akkor már gépkocsival mentem, de örültem is, mert már a lábaim sokszor fájtak. Nem csoda, hisz akkorra már pár ezer kilométert lekarikáztam. Mikor odaértünk a Dnyeszter-folyóhoz – ez nagyon nagy folyó, nagyobb, mint a Duna, és gyors folyása van – a hidakat felrobbantották, és a németek csináltak egy pontonhidat, és azon közlekedtünk. De előbb a németek vagy harmincezer zsidót hajtottak át rajta négyes sorban. Abban volt gyerek, pólyás is, öreg is. Alig bírtak menni, de a németek könyörtelenül hajtották, és kutyákkal csipkedtették őket, úgy, hogy arról a pontonhídról úgy potyogtak a folyóba, mintha lökdösték volna őket. Olyan is volt, hogy mire áthajtották őket, legalább egyharmaduk a vízbe fulladt. Lebegtek a víz tetején, és vitte őket a víz. Ők jártak jobban, mert megmenekültek a kínzástól. Mikor átmentek a zsidók, utána mi is folytattuk az utunkat. Hogy milyen és mennyi falun, városon mentünk keresztül, hány helyen szállásoltak el bennünket, azt sok volna leírni. Az egyik faluban, ahol elszállásoltak bennünket, a németek a parasztokkal összehordatták a búzát, amit learattak a parasztok, fel akarták gyújtani, de nem sikerült, mert sürgősen el kellett nekik menni. Mi meg ottmaradtunk abban a faluban egy pár napig. Minket, magyarokat nagyon szerettek ott. Ahol mi el voltunk szállásolva, annak a családnak volt négy lánya. Kettő már férjnél volt, de a férjük odavolt a fronton. Nem volt se kenyerük, se cukruk. Úgy szedték a búzakalászt, és kidörzsölték a szemet belőle. Este meg ledarálták, abból sütöttek kenyeret. Nekem a konyhán mindig volt tartalék kenyerem, adtam nekik, míg ott laktunk minden nap egyet. Esténként táncoltunk. Az egyik fiatalasszony szépen tudott balalajkázni és hermonikálni. Akkor pillanatnyilag elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Sok kacsa volt a faluban. Egy nap azt mondja a századparancsnok, vegyünk kacsákat, és főzzünk a legénységnek kacsapörköltöt. Így is lett. Kihirdették a faluban, hogy egy kiló cukrot adunk egy pár kacsáért. Hozták ám a sok kacsát, mert nekik meg nem volt cukruk. Nekünk meg volt egy autóval, szajréztuk. Csináltuk a jó vásárt. Kihirdettük a faluban, hogy az asszonyok és a lányok jöhetnek kacsát pucolni a tolláért. Rengetegen jöttek, és egykettőre meg lett pucolva. Lett is jó kacsapörkölt. Főztem hozzá pirított tarhonyát. Nagyon kapós volt. Még a házigazda is kapott ebédet, nagyon tetszett neki a tarhonya. Kérdezte, hol terem. Mondtam neki, hogy fán, Magyarországon. Akkor adjak neki vetni belőle. Adtam neki egy marékkal, és mondtam neki, hetven centi mélyen ássa fel a helyét, abban ültesse el jó mélyen, hogy jobban gyökeresedjen, és a vihar ki ne törje. Amikor már terem, terítsen alá egy ponyvát, s ha megrázza a fát, a tarhonya lehullik. Megszárítja, utána már lehet főzni. Nagyon örült az öreg a vetőmagnak, mi meg továbbmentünk. {nice1}
|
Család 
