Home 
Család Túlélni a XX-századot XIII. fejezet
Család Túlélni a XX-századot XIII. fejezet
XIII. fejezet |
 |
 |
 |
1. oldal / 2  Eltelt két hét, a Feriék bementek Szegedre, albérletbe, a Pityuék meg nálam maradtak.
Szedtük a gyümölcsöt, én meg hordtam Pestre a piacra. Az egyik szobát odaadtuk nekik, az ő dolguk csak annyi lett volna, hogy dolgozzanak a földben. Az anyósom mindent megcsinált, főzött, mosott, vasalt. Az újasszonynak ilyesmire nem volt gondja, és mégse tetszett. Egyszer egy jómódú parasztnak be kellett volna 14 ezer vályogtéglát hordani a házhelyre, de csak száz méterről. Azt mondja a Pista fiam, apuka, én elfogom. Az asszonnyal felhordjuk. Jó, fogjátok. Fele a tiétek, fele az enyim. Hetven forint volt ezre, olyan 980 forint esett érte. Gondoltam, én adom a kocsit, a lovat, meg a kosztot, a munka az övék, hát a fele kereset is megilleti őket. 2-3 nap alatt be is hordták, de csak a negyedrészit adták ide a keresetnek. Vártam egy hétig, nem adták a többit. Szóltam Pityunak, erre azt mondja a menyem, a Bözsi, hát a lófasz nem kéne? Ekkor én nagyon megharagudtam, és kipakoltam neki a magamét. El is ment haza az anyjáékhoz, s egy hét múlva végleg elköltöztek. Hát jó, gondoltam, menjetek, ha itt nem volt jó. A földet, meg a gyümölcsöst kiadtam nekik felesbe, de utóbb már az sem kellett. A fiamnak, már legénykorába vettünk egy 339 négyszögöles portát. Megfordítattam, bekerítettük, telepítettem bele barackfákat. Megvettük rá a téglát, faanyagot, deszkát, lécet, meszet. Az alapot lerakattam. 1968-ban mán addig benne volt 48 ezer forintba, de ők csak felesbe jöttek. Még az alapozáson sem voltak. Így hát fogadtam a brigádomba négy embert, aki segít a mesternek. Egyszer aztán mondom nekik: vegyetek fel 30 ezer forintot, kell ajtó, ablak, cserép, gerenda. Verjetek vályogot, hogy felépítsük. Ekkor aztán, nagy nehezen, tető alá lett téve 1970-ben. A Feri fiamék meg Szegeden, a Kismartoni utcában laktak, albérletben. Mind a ketten a textilgyárba jártak dolgozni. De még ez előtt a vágóhíd utcájában laktak egy kis kamrafélében. Az onokám, a Ferike oda született. Valami Kiss bácsinak hívták a gazdát. Nagyon jó ember volt, csak hát abban a lakásban nem lehetett nevelni a gyereket, így hát kihozták hozzánk. Itt feküdt gyerekágyat nálunk a menyem, Anika. Amikor letelt a szülési szabadság, a hat hónap, mert akkor csak annyit adtak a kismamáknak, akkor bement dolgozni. A gyerek kinn maradt nálunk. Nagyon szerettük Ferikét, hát ő volt az első onokánk. Szombaton, vagy vasárnap aztán jöttek az apjáék is ki, úgyhogy mire egy éves lett a gyerek, megtanult járni és beszélni is. Ő is nagyon szeretett minket, engem úgy hívott, hogy tatulicika, a feleségemet mamuka, az anyósomat dédike. Majd amikor elmúlt egy éves, akkor rendeztek lakást a Kismartoni utcában. Az jó hely volt, de ott meg volt egy lakótárs, aki a ház másik felében lakott, na az meg mindig részeg volt. Ütötte-verte a feleségét, összetörte a berendezést, ezért nem nagyon szerettek ott lakni. A fiam elment sofőriskolára, mikor végzett, a Volánhoz ment dolgozni. Elkezdett lumpolni, nőzni, mihozzánk is alig jött ki. Mikor bementünk, sohasem volt otthon, ha meg otthon volt, akkor aludt. 1968-ban azt mondtam Anikának, hagyd ott a gyárat májusban, és gyere ki. Adok egy hold paprikaföldet, dolgozol itt, és többet keresel, mint a gyárban. Beleegyezett, tavasszal felmondott, és május elsejével kijöttek a gyerekkel. A fiam akkor már a DÉMÁSZ-nál dolgozott. Egész nyáron ha egyszer volt kinn nálunk. {nice1} |
